Az "Én és a Nagyerdő" vers és prózaíró pályázatunk felső tagozatos novella kategóriában I. helyezettje:
Vincze Angéla: Én és a Nagyerdő
(Egy hangya gondolatai)
A hangya az apró lábait sietve szedi a borzalom elől. Minden évben ugyanazon a napon, ugyanaz az esemény
játszódik le a híres Nagyerdőn.
Hangos puffanások, emberi kiáltások és sietve eldobott szemetek zavarják az általában kellemes környék
nyugalmát. A Nagyerdő fái tövében egy igazán népes hangyaboly él hosszú idők óta. Ha szerencsések,
átélik a Debreceni Virágkarnevált. Pár éve költözött csak a stadionhoz, de azóta felbolydult az életük.
Persze, a bolyon belüli törvények megmaradtak, az életkoruk sem nyúlt több évre és semmiféle szabadságérzet
nem költözött a fajtájukba. Elkezdődött az élőhelyük mérgezési folyamata. A többség ebből mit sem
vett észre, de ez a kis hangya igen. Nem szerette az embereket, mert folyamatosan pusztították a lakhelyüket.
Minden szépségével együtt. Egyre kevesebbet szólt a madárének, kevesebb volt a megnyugtató csend
és egyre több a talaj- és levegőszennyezés.
Egy nagy zacskó landolt halk puffanással a puha, zöld gyepen. Az apró állatka ijedten változtatott irányt
és próbált meg visszatalálni a bolyhoz. A megnyugváshoz, a biztonságérzetet adó otthonhoz, a társaihoz.
Az emberek egyre többen lettek, mindenféle műanyagot hajítottak el. A hangya a nejlonok tartalmának,
a bő élelemforrásnak örülhetett volna, de most inkább az életét féltette. Az emberekénél jóval kisebb és
egyszerűbb elméjében felrémlettek a létezése óta történt események.
Igazából minden egyes megélt napja ugyanúgy telt a Nagyerdő fái közt, csak a helyszín változott évszakonként.
Tavasszal – amikor kibújt a hangyatojásból – a táj deres volt, az időjárás pedig eléggé ingadozó. Egyegy
jobb napon eljött az idő a bolyban, hogy élelemgyűjtésre induljanak. Egymás után, fegyelmezetten
haladtak, a hangya kíváncsian körülkémlelt. Már az idő átváltott zöldebbre, az ég kék lett fehér, bolyhos
bárányfelhőkkel tarkítva. Lentről a fákon nem látszott nagy változás. Nyáron, a meleg nyáron, ha vízhez
jutottak, azt fogadta csak nagy üdvrivalgás! A sűrű, zöld füvön bandukolva egyre közelebb vonzotta őket
a víz. Szinte az egész boly ellepett egyetlen kis tócsát. Egy perszóna szemének jelentéktelen semmiségnek
tűnhetett. A hangyáknak életmentő forrás volt, bár sok közülük az életét vesztette ott. Természetesen nem
csak évszakonként változott a környezetük, hanem havonta, sőt! Még naponta is. Az órák szinte észrevétlenül
bandukoltak egymást követve. Minden nap újabb meglepetést tartogatott a kíváncsi hangyának. A többi
társából mintha kihalt volna az érdeklődés...
Hatalmas lábak vették körül az ijedt hangyát. Annyira kapkodta morzsányi fejét, hogy kis híján elszédült.
Annyira szerette volna megélni az őszt is! Nem tudta, hogy lesz, de már érezte a levegőben a változást. Belül,
legalul már érződött a talajban. A boly többi tagjain. Az embereken, hogy ezzel, – a náluk úgynevezett ünnepléssel
– lezárni kívánnak valamit.
Sosem értette a szemetelést. Eszébe is jutott, hogyha az ember ilyen környezetbe született, ilyen természeti
szépségbe, nem itt akarja-e a szemeit örökre lehunyni?
Vincze Angéla, Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma, 9. NY.
