Az "Én és a Nagyerdő" vers és prózaíró pályázatunk középsikolás novella kategória megosztott I. helyezettje:
Kiripolszky Sára: Melyik ember?
Én és a Nagyerdő 2012 nyarán ismerkedtünk meg. Sokszor láttuk már egymást az előtt, de egyikünket sem
érdekelte különösebben a másik. A Nagyerdő mindig olyan elfoglaltnak tűnt. Zsongtak körülötte az emberek,
állatok. Sokszor bántották, bepiszkították, de néha azért kedveskedtek is neki. És ő ezt mindig nagy türelemmel
fogadta. Különben épp ezért szimpatizáltam is már vele jó ideje, és 2012 nyara volt a legmegfelelőbb
időpont arra, hogy jobban megismerkedjünk. Akkortájt eléggé rossz volt a kapcsolatunk anyával, szóval
nem igazán szerettem otthon lenni. Folyton csak a szidásokat kaptam, hogy ez nem jó, hogy kaphattam ilyen
jegyet, mi lesz így belőlem, blablabla... Szóval úgy gondoltam, új környezetre van szükségem ahhoz, hogy
fel tudjak töltődni. Ekkor már gimnazistaként koptattam a Csokonai gimi (diákoknak csak „Csoki") padjait,
ami nem is volt olyan messze a Nagyerdőtől. Így tanévzárókor, amikor úgy éreztem, végre letudtam ezt a
szörnyűséges évet, elindultam kicsit bolyongani a környéken.
Elég forró egy nap volt, amint elértem a Nagyerdőt, be is húzódtam hűvös lombjai alá, amik finom árnyékot
vontak fülledt testemre. És ő örömmel fogadott engem. Tulajdonképpen már rég nem örült nekem ennyire
senki, mint akkor ő. „Pihenj csak itt, ameddig csak szeretnél"– mondta. És én pihentem. A csendes nyugalmat
egy hangos tinédzser tömeg törte meg, olyan általános iskola felső osztálybeliek, az idegesítőbb fajtából.
Az egyik valószínűleg nem ügyességéről híres egyén fogta a kis Coca Cola-s palackját, és magát Michael
Jordan-nek képzelve megpróbálta behajítani a tőle kb. 3 méterre lévő kukába. Mondanom se kell, hogy a
gyakorlat sikertelenül végződött és a palack a kuka mellett landolt. De erről senki se vett különösebb tudomást,
a társaság robogott tovább. „Vedd fel kérlek!"– kért meg engem a Nagyerdő kissé szégyenlősen. Picit
morcosan, de odakullogtam, és bedobtam a műanyag vackot a kukába. Persze az idegességet nem a Nagyer-
dő váltotta ki. „Miért viseled ezt el? Ennek nem szabadna így lennie! Szerintem neked csak ártanak az emberek.
Gondolj bele, napjában hányszor hajítanak ide papírt, műanyagot, cigi csikket... Én a helyedben egy picit
jobban haragudnék." – háborogtam neki. „Sokféle ember él itt, vannak olyanok, akik eldobják a szemetet, és
vannak olyanok, akik felveszik. Az utóbbiak kedvességét pedig nem tudom figyelmen kívül hagyni." Furcsa,
de erre akkor nem tudtam már mit mondani, valószínűleg azért is, mert még nem értettem igazán. Most már
Nagyerdővel leginkább akkor találkozom, amikor elmegyek meglátogatni anya sírját. Tüdőrák, régóta laborban
dolgozott, valószínűleg a vegyszerek miatt alakult ki. Jó ideje tudta, de sokáig nem merte elmondani.
Biztos úgy gondolta, hogy én a gyerekfejemmel nem tudok majd vele mit kezdeni. Hát, tényleg nem tudtam.
A temetésén eszembe jutottak a Nagyerdő szavai. „Sokféle ember van. Van, aki felszedi a szemetet, van, aki
nem." És akkor elgondolkodtam, hogy én, aki menekültem a problémák elől, én, aki hagytam megoldatlanul
a dolgokat, aki másokat hibázatott, és inkább elvonult, vajon én melyik ember vagyok? És anya, aki mindig
ott volt nekem, aki egyedül gondoskodott rólam, aki a legjobbat akarta nekem, vajon ő melyik? Nem engem
érdemelt volna. Vagy én nem érdemeltem meg őt. Mindegy is. Egy a biztos: így, hogy már nincs anya, nem
lehetek többé gyerek. Csak ez most még kicsit nehéz. És valamiért ma a Nagyerdő is szokatlanul csöndes.
Miközben egy félreeső pad felé igyekszem, belerúgok egy mekis zacsiba. Felveszem, és úgy gyűröm össze,
mintha minden fájdalmam okozója ő volna, majd a kuka mellett álló szemetesbe hajítom. Leülök a padra, és
gondolkozom, hogy hogyan tovább, és akkor egy pár szem esőcsepp pottyan a fejemre.
Az erdő velem sír.
Kiripolszky Sára, Debrecen, Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium 13. osztály
Főnix Diákszínpad tagja (művészeti vezető: Várhidi Attila, Csokonai-díjas rendező)
